Kora reggel az iskolapadban, nevedet rajzolva, sírva fakadtam. Könnyeim a papírt egyre csak áztatták, fájt még, hogy elfeledtél, hogy megváltoztál. Szívem összeszorult, ahogy néztem kifelé, vajon mit csinálsz most, emlékszel e még, hogy van egy lány, ki azt ígérte, nem feled el soha, ki annyi holnap után, még mindig érted van oda. Kérlek, nézz felém, ne hagyd, hogy elvesszek, szólj hozzám, mielőtt a könnyek eltemetnek. Vagy mondd, hogy gyűlölsz, hogy nem kellek már, ha eltaszítasz magadtól, talán annyira nem fáj.